Éreznek-e a kutyák?
Sokan nem kételkednek abban, hogy kutyáik rendkívül intenzív érzelmi életet élnek. Charles Darwin meg merte kockázatni azt a kijelentést, hogy a kutyának van tudata. Mert vajon mi játszódik le a kutyák fejében, mikor haldokló vagy sebesült társukat körbeállják és figyelmesen bámulják. Darwin mindazonáltal félt találgatásokba bocsátkozni, olyan dolgokkal kapcsolatban, melyekről tudta, hogy még rengeteg kutatást és vizsgálódást igényelnek. Ha valaki járt már állatkertben és látta a csimpánzok, magányosan ücsörgő orángutánok szemében a szomorúságot, aligha vonja kétségbe, hogy az állatok éreznek. 1976-ban Donald Griffin kutatásait érte támadás, mely szerint az állatoknak van értelmük és kritizálta a kutatókat, amiért olyan keveset foglalkoznak az állatok kognitív képességeivel. Noha Griffin nem merült el az állati érzelmek vizsgálatában, hangsúlyozta, hogy ezen a területen még rengeteg a felderítenivaló.
Vajon miért lehet, hogy kutatók ennyire nem foglalkoznak az állatok, kutyák viselkedésével. A magyarázatok szerint részben azért, mert félnek az antropormorfizmus vádjától. Másrészt talán az állatok viselkedés és érzelmi kutatásai nem túl hálás kutatási terület. Jane Goodall például egy tanulmányában azt írja, hogy a csimpánzoknak van egyéniségük. Ezzel pedig emberi tulajdonságokkal ruházta fel a majmokat.
A laboratoriumi körülmények között végzett állatkísérletek elterjedésével az állatok érzelmi élete még inkább háttérbe került. Erre szükségük is volt a kutatóknak, akik fájdalmas kísérleteket végeztek az állatokon, kutyákon, majmokon azt hangoztatva, hogy nem éreznek fájdalmat, vagy ha igen az emberi fájdalomhoz nem hasonlítható. Az állatkísérletek mögött megbújó szakmai és anyagi érdekek talán szolgálhatnak némi magyarázattal arra, hogy miért ez a nagy ellenállás azzal az elképzeléssel szemben, miszerint az állatoknak igen összetett emocionális életük van. Ennek megfelelően nem csak fájdalmat éreznek, hanem magasabb rendű érzelmek átélésére is képesek, mint például a szeretet, részvét, altruizmus, csalódottság és elvágyódás. Gondoljunk csak bele. Mikor reggel munkába indulva kilépünk a kertbe, ahol kutyánk örömmel rohan elénk és elkísér a kapuig, annak reményében, hogy ő is jöhet velünk. Amikor kiadjuk a “marad” vezényszót, szinte látni a szemükben a reménykedést majd a csalódottságot, hogy most nem lesz játék és várni kell, míg a gazdi hazaérkezik.
Talán eljön majd az a nap, amikor neurológiai szinten is bizonyítani lehet ezeknek az érzelmeknek a létezését. Addig azonban csak azok lesznek képesek megérteni a kutya és az ember közötti viselkedésbeli hasonlóságokat, akik nagyon nagy közelségben élnek velük.