Létezik-e kutya és cica között barátság? Mondhatjuk, hogy igen. De mi az oka, hogy egyik kutya üldözi a macskát, a másik nem.
A kutya és a macska ősi ellenségek. Ha kutyánk nem kölyökkortól kezdve nevelkedik együtt a macskával, bizony ellenségként fog vele viselkedni. Az is előfordul, hogy a kölyökkortól együtt nevelkedő állatok egymást nem bántják, de az utcán kóborló macskákat megugatja, esetleg meg is támadja kutyánk. A genetikában kódolt viselkedés forma tehát jelen van. Sőt felülmúlja a szokásokat, a tanult viselkedést.
Ha macskára tesztelünk egy kutya viselkedését, nagyon vigyáznunk kell a megfelelő következtetés kialakításában. Ugyanis egy mozdulatlan macskával szemben lehet, hogy kutyánk nem úgy reagál, mint az orra előtt elfutó állattal szemben. Ilyenkor ugyanis a zsákmányszerző ösztönök kezdenek el működni, ami arra készteti kutyánkat, hogy az elfutó macska után rohanjon. Kutyánkat azzal, hogy a szocializáció világába „belekényszerítettük”, meg is fosztottuk őket a zsákmányolás lehetőségétől. Vajon melyik gazdi engedi tudatosan szabadjára kutyáját, hogy elmenjen kóborolni és ami állatot talál a környezetében, azt vadássza le.
Ha pedig nem engedjük szabadjára, akkor a zsákmányszerző ösztönét sem tudja kielégíteni. S bár lehet, hogy egyébként nem bántaná a macskát, de az ösztön megnyugtatásának céljából mégis megkergeti és ha sikerül elkapnia, még sikerélménye is lesz, aminek következtében legközelebb is megpróbálja elkapni. Persze az is előfordulhat, hogy nem macska lesz az áldozat, hanem kisebb rágcsáló, mozgó rovar. És az is lehet, hogy épp csak játékos formában. Az biztos, hogy a zsákmányszerző ösztön létezésével minden gazdinak számolni kell. Nem lehet figyelmen kívül hagyni.
És ha mégsem üldözi az idegen macskát az utcán? Vannak kutyák, melyek nem rendelkeznek erős zsákmányszerző ösztönnel. Ezt az ösztönt ugyanis lehet tanítani és fejleszteni. Nézzük meg a vadon élővilágát. Vegyük példának az anyatigrist. Saját maga tanítja kicsinyeit vadászni, a vadászat trükkjeire. De hosszú hónapoknak , sokszor több évnek kell eltelnie, hogy a vadállatok megtanulják izmaikat használni, türelmesen lapulni, megragadni a zsákmányt, fogaikkal széttépni a bőrt a megfelelő helyen és még sorolhatnánk.
Nos, a mi civilizált világunkban nekünk kéne megtanítani kutyánkat zsákmányolni. Pl. labdázás, rongy húzogatás stb. Ha ezt nem tesszük, és nem tudjuk kutyánk ösztönét játékkal megnyugtatni, akkor sokkal inkább keres magának egy elfoglaltságot és saját maga próbálja meg ösztönét kielégíteni, vagyis kergetni a macskát.
Kedves Zita!
A fenti írásban a kutyáimra leltem.
Van egy öreg németjuhász kanunk, amelyik néha megkergeti a cicákat, néha el is kapja őket (nem harap, csak a mancsával, vagy szelíden ráfog, nyalogatja). Eddig is ösztönösnek gondoltam. A 6 cicánkon kívül az idegen macskákat ő sem szereti (érdekes, ha néha van kismacska, azokat anyai szeretettel hurcolja a szájában, tisztogatja őket).
Van egy középkorú tacskó szukánk, semmilyen érdeklődést nem mutat a macskák iránt.
Amiért írok: két héttel ezelőtt egy 8 hetes szuka németjuhászt kaptunk ajándékba. Ő viszont szó szerint gyilkolja a macskákat, de egyelőre még ők az erősebbek. De félek, később is így marad és hogy ez nem csak egy játékos kiskutya ugrabugrálása. Igazság szerint mikor elhoztuk, akkor is gondolkodóba ejtett ez a kérdés, mert a szülei embert is haraptak már meg, és öltek cicát. Nem tudom, mennyire ‘örökletes” ez, vagy mennyire nevelhető egy kutyus erre? Tudna valamilyen használható tanácsot adni, amivel le lehetne őt erről szoktatni? A játékkal nem lehet gond, van neki labdája, kötele, amikkel játszani is szoktunk. Szinte minden nap nagy sétákat teszünk az erdőben, az udvarunk nagy, egész nap szabadon szaladgálhat. Kezd rájönni, hogy csak akkor kapja meg a jutalomfalatot, ha leül. Ha valami nem helyénvalót csinál, akkor az ujjammal megszoktam bökni oldalról. Ez a módszer a másik két kutyusnál bevált, borzasztó jól viselkednek. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy ő egy okos kis jószág, de nagyon aktív, és nem tudom, jól kezelem-e.
Kedves Brigitta,
az agresszióra való hajlam lehet örökletes, és külső tényező hatására ez elő is jöhet. Le kell szűrni, hogy valóban hozott magával valamit a szülői agresszióból vagy csak még nem jól kezelik és ezért ilyen. Ezt viszont mindenképp személyesen kell megnézni, mert írásban nem célszerű tanácsot adni, mivel a kutya reakcióját nem látom.
Kedves Zita!
Köszönöm válaszát. A távolság miatt (cirka 220 km) sajnos nincs lehetőség a személyes „bemutatóra”, de megpróbálok keresni helyi hozzáértőt (úgy tudom, van a városunkban kutyaiskola is). Mivel 6 cicánk és az első két kutyusunk jól elvolt együtt, nem szeretnénk ezt az egységet megbontani. Mostanra már nagyon megszerettük a kiskutyát is, de ha úgy hozza a sors, akkor kénytelen leszek neki olyan helyet találni, ahol nincs macska.
Ha az udvaron vagyok, és elkezdi a cicát kergetni (húzza a farkukat, tépi a nyakukat – pont úgy, ahogy a másik kettő kutyával játszik), akkor elég csak ránéznem, rögtön abbahagyja, lefekszik a földre és néz fel rám bűnbánó képpel. De ahogy elfordulok már indul is tovább. Ha visszafordulok, megint hasra vágja magát, csóválja a kis farkát, néz rám és néha aprókat is vakkant hozzá.
Ha bent vagyunk a házban, szinte egész nap folyamán hallom a ténykedését, mert elég edzettek kutyanyúzás ügyében a macskák, egy ideig tűrik a dolgot, de aztán a nyüszítésből tudom, hogy kapott egy-két pofont tőlük. Van közöttük kettő, amelyik el sem szalad (ők a cicák rangsorában is „alul” vannak, nem harciasak, soványak, nem járnak el csavarogni sem), őket különösen sokat nyúzza. Viszont éjszaka békésen alszanak együtt egymás hegyén hátán.
Köszönettel:
Brigitta